„Az embernek minden nap hallgatnia kellene egy kis zenét, olvasnia egy kis költészetet, és néznie egy csodás képet, hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből, és észrevegye a szépet, amit Isten ültetett az ember lelkébe.” (Goethe)
Március 21-én, az északi félteke tavaszának első napján emlékezünk a költészet világnapjára. Egyetemes költészet révén, pedagógusaink magyar, roma, szlovák és angol költők műveit olvasták fel saját anyanyelvükön / tanítási nyelvükön.
A versírásról, a költészetről sokan, sokféleképpen vallanak íróink, költőink közül. Figyelemre méltó, ahogyan Gyurkovics Tibor (1931- 2008) fogalmazta meg, számára mit jelent a vers:
A vers
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny. Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés. Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza, egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség. A versben minden megvalósul - még Isten is. A ,,fiat!” gesztusa van benne, a ,,legyen!” Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe. A vers - ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is. A vers - levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető. Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az. A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből. A vers - a gyermeki kegyelem. ,,Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!” A vers, hogy ,,látva… se… lássanak”. ,,Színről-színre,” mégis ,,tükör által, homályosan. ”Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között. Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg - ő a vers.A vers megemel - valahová, a sebezhető végtelenbe.A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére. A vers - égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak, és nem mi szúrunk. A vers - szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva - égi fénnyel szemünkben. A vers - én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni. A vers könnyű szél simítása homlokunkon - mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket. A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk - milyen lehet a fény? A vers - véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk, s ami régen eltűnt a kanyarban.