Tisztelt tantestület, kedves kollégák!
Mai megemlékezésünket rendhagyó gondolatokkal, egy tanmesével szeretném megnyitni.
A kor szekere új lovakat kapott. Mindenki örült ennek, mert századokon át emberségben vajmi keveset haladt előre az emberiség. Csak még az elhelyezkedés kérdése volt hátra.
- Én vagyok az első ember - szólt a király. És beült a főülésbe.
- Enyém a legfontosabb munka - szólt az orvos. És melléje akart ülni a királynak. A pap azonban megakadályozta:
- Én Jézust képviselem, nem ültettek tán a bakra!!?
- Az igazság oszlopát én tartom a földön - szólt a vitába elegyedve a bíró.
- Nálam nélkül szétesik az állam - szólt a politikus.
- Hátrább mindnyájan - riadt föl a paraszt , ha én nem dolgozom, nem esztek kenyeret!
Sokáig perlekedtek, míg el bírtak helyezkedni a szekéren. A gyeplőt végre is a politikus vette kezébe, s az ostorral szólt bele a vitába. Csak egy ember hallgatott, s nem kapaszkodott sehova: a tanító. Mikor a szekér a sok lárma után megindulhatott, ő is megindult gyalog a lovak előtt. Vitte a lámpást vízen, sáron, jó és rögökkel teli úton egyaránt: világított valamennyinek. S közben kapaszkodott nem egyszer nemzeti imádságunk soraiba, általa kérte az Isten segítségét, áldását a magyarok harcainak, elcsüggedésének, elnyomatásainak nehéz éveiben, vagy balsors tépte évtizedeink alatt.
Ilyen Himnuszt egyetlen európai nép sem mondhat magáénak, mint amilyet nekünk hagyott örökül 196 évvel ezelőtt a 33 éves, hamar árvaságra jutó, betegségekkel küzdő Kölcsey Ferenc a szatmárcsekei szoba csendjében. A Himnusz megírásának napját, január 22-ét, 1989 óta a magyar kultúra napjának mondjuk. Ez a nap jelenthetné lelki pilléreink, gazdag kulturális örökségünk, nyelvünk, hitünk, iskoláink és hagyományaink megőrzését és vállalását, tehetne bennünket erőssé. Ám a magyar művészetek, a kultúra a szemünk előtt silányul el vagy hever romokban.
Wass Albert írja: “...aki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar veszteség - a te veszteséged is...“
Azon a bizonyos szekéren való helyezkedés ma sem hagyott alább. De a legfontosabb, hogy mi, magyar tanítók tudjuk, hol a helyünk. Lámpással vagy anélkül, példát adó magatartással hirdessük, hogy a nevelés váljon önneveléssé, mert ezzel irányítjuk jellemünk fejlődését.
Szánd meg Isten a magyart!
