"Az ember kötődik. Tájakhoz, ősökhöz, anyanyelvhez, tárgyakhoz, emlékekhez, hagyományhoz. Ez a kötődés át- meg átszövi érzelmi életünket, meghatározza értelmi fejlődésünket. Csakhogy az ember szabadulni is akar. Gonosz és terhes emlékektől, elvásott és megkopott tárgyaktól, nyűgös hagyományoktól. Elszakadni az ősök követelőző árnyaitól, menekülni unt tájak szűk börtönéből. Egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és a távolságok nosztalgiáját."
Újra nyomába eredtünk a régmúltnak, a csodáknak, amit elmúlt századok emberei hoztak létre, légyenek azok akár uralkodók, főurak, avagy csak az egyszerű pórnép fiai. Utunk Szepesváraljára vezetett, igazi kirándulóidőt kifogva, harmincnyolc lelkes, izgatott tanuló, és nem kevésbé lelkes három kísérőjük. Már a vár messziről való szemlélése is lenyűgöző. Óriási, több méteres falai, lőrései, titkos rekeszei csak még inkább ámulatba ejtőek, ha fel akarjuk fedezni, "beletúrni" kicsit megépítésének történetébe. Az első erődöt a kelták építették e hatalmas sziklafalra, még az i.e. I.században. Az utolsó birtokosok pedig a Csákyak voltak 1948-ig. Hogy mi történt e két évszám között, az érdeklődők olvassák el a vár izgalmas történetéről szóló leírást... Eztán a 15 km-re fekvő Lőcsére vitt utunk. E város a Szepesség ékköve. Vajon tudják-e, értékelik-e az ott élők, hogy valójában milyen kincsnek a birtokosai?! A városháza nagytermében megidéztük Fábriczius Antalt, az előtérben rácsodálkozhattunk Korponay Julianna szépségére, aki lakója is volt a szégyenketrecnek, amit bumfordi módon átalakítottak, hátrányára. És befejezésképpen a Szepesi Múzeum Lőcsei Pál mester művészetével foglakozó kiállítást tekintettük meg. S ami már meg sem lepi a magyar látogatót, magyar feliratnak alig találjuk nyomát... A délutáni megérkezés után, jókedvűen széledtek el a gyerekek, s intettek búcsút a holnapi találkozásig.
